A Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat hivatalos blogja

Barlangtúrák, kutatások

Egy felfedezés margójára

Kép és szöveg: Tarsoly Péter

2014. augusztus 29. - Füredi Zoltán

Az ég lassan kivilágosodott, a fák már nem nyúltak feketén a levegőbe, a kőfejtő falán pedig narancssárga virágokat festett a felkelő Nap. A tábortűz lángja hangtalanul nyaldosta a bogrács alját, amelyben a tegnapi vacsora melegedett, mert reggelizni kellett mindenkinek, mégpedig bőséggel. Egy hete táboroztunk itt, lefogytunk, kinőtt a szakállunk, és tudtuk, hogy legközelebb csak este tudunk enni. A gondolataink elindultak az elmúlt hét eseményei felé, de aztán elhanyatlottak, vagy visszakerengtek a tűzhöz, feltört kezünkhöz, a sérüléseinkhez – önmagunkhoz. Fáradtak voltunk mindannyian.

Aztán megfeledkeztünk mindenről, csak a tüzet néztük, a lángok lengő lobogását, a kék, fehér, vörös és kormosfehér villanásokat, a zsarátnok összeomlását, a hamu születését.  A tűnődő gondolatokban benne rezgett egész fiatal életünk, minden elvillanó emlék, de a gondolatok nem tudtak szigetté érni, csak olyanok maradtak, mint a szél hajtotta hullámok, amelyek elvesznek a látóhatár végtelenében. Csak férfiak voltunk, és végtelenül szerettük ezt az életet, amely minden volt és semmi, egy szerelem, amelynek elégünk a lángjában, és amely nem lehet a miénk sohasem egészen. Amelytől csak tiszta érzéseket kaptunk, a várakozás ígéretét, a reményt a jövőhöz, a soha ki nem hűlő parazsat, a sohasem csalárd öleléseket és csókokat.

Csak letettem a mosatlan edényt a teásbögre mellé a sátor oldalához, aztán végigcipzároztam a szúnyoghálót. Felhajtottam az overállomat térdig, a gumicsizma szára és a térdem között kilátszott az aláruhám, a felső részen a cipzárt széthúztam, hogy szabadon fújjon be a szél. A beülőt magamra csatoltam, combomat verdesve minden lépésnél kalimpált néhány karabiner társaságában a mászógép, a stoppcsiga és a croll. Vállra vettem a kötelet, hátamra a bag-et, kezembe a sisakot, nyakamba akasztottam a tartalékvilágítást, és beálltam én is a sorba, hogy ma is megpróbáljuk, hátha ma úgy lesz. Kézen fogott minket a remény és vezetett azon az úton, amelynek végén már vártak ránk álmaink. Öt év küzdelme van mögöttünk, öt év megfeszített munkája, amelyet egyetlen cél vezérelt, hogy feltárjuk a Jakucs Lászó-barlangot. Hófehér falaival, őskori csontvázaival, a fejünk felett függő több tonnás kövekkel, a kitett mászásokkal, a fáradtságtól álomtalan éjszakákkal. A vidám koccintásokkal, a sok nevetéssel, a vállrándítással tudomásul vett ’ma nincs mit ennünk’ korgó érzésével; egyszóval mindennel, ami egykor mi voltunk.

Változott-e valami azóta? Nem, lényeges semmi. De öregebbek lettünk, több a gondolatunk, több bennünk a hajlam, hogy merengjünk a múlton. De a szerelem nem múlt el. Mindent a barlangokért.

A bejegyzés trackback címe:

https://barlangaszat.blog.hu/api/trackback/id/tr2014404692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.